„Békesség e háznak! És minden lakójának!” – szól a köszöntés vízkereszt táján, amikor keresztény családoknál lakásszentelést tartanak. A szentelés befejező gesztusaként a bejárati ajtó szemöldökfájára felírják az évszámot, valamint a C + M + B betűket, amelyek a latin mondatot rövidítik: „Christus Mansionem Benedicat”, vagyis „Krisztus áldja meg e hajlékot!”.

A távozó rokonok hátsó lámpája 🙂

Sörnyitás autóablakkal 🙂

A családi összejövetelek nem mindig a legjobbat hozzák ki belőlünk, a kötelező jókedv és az elviselhetetlen rokonok gyilkos kombinációja. Miért van benne minden karácsonyi vacsorában az érzelmi vulkánkitörés potenciálja? Hogy lehet egy ártatlan mondatból vérig sértés, egy emlék felidézéséből meg családi polgárháború? Ne szépítsük, a karácsony gyakorta a családi kötelékeink erejének kemény próbája, amiben valószínűleg szerepet játszik az, hogy egyszerűen túl sokat várunk az ünneptől, magunktól és a rokonainktól is (még ha tudjuk is, hogy múlt karácsony óta valószínűleg egyikünk sem változott meg, tehát szinte biztos ugyanazt nyújtjuk egymásnak, és ugyanazokat a hibákat követjük el). Túl fáradtak, túl stresszesek vagyunk, és mire beesünk a karácsonyfa alá, az érzelmeink és a feszültségeink is csúcsra vannak járatva. Így lett a veszekedésből az egyik leguniverzálisabb karácsonyi hagyomány. (Ne csodálkozzunk amúgy: egy felmérés szerint az emberek 75 százaléka tud mondani olyan rokont, aki az agyára megy.) Forrás : hvg.hu

Jogában áll hallgatni!

Ráb@sztál kispajtás